Hazudik, aki azt mondja, hogy nem dobbant meg a szíve,
amikor a rajtnál, a gyúrói focipályán meglátta Petit az óriási nemzeti színű
lobogóval március 15-én. Aki pedig meg is emelte a marha nehéz zászlórudat,
annak garantáltan versenyzési tartományba ugrott a pulzusa.
Ha már a pulzusnál és a szívdobbanásnál tartunk, nekem már az előző héten részem volt egy kisebb infarktusban, amikor észleltem, hogy Tordason áthelyezték a célt, a híres nevezetes Petőfi szobrot. Szerencsére nem vitték messzire.
Nos így, szívdobogva,
fellobogózva, és természetesen láthatósági eszközökkel felszerelve indultunk
idén harmadszorra a Kokárda futásra jó sokan, tízen. Ebből a gyúróiak a
szokásos mérsékelt jelenléttel képviseltették magukat két fővel, de hát a
minőség a lényeg ugye, nem a mennyiség. Ez alkalommal beértük élénk, (na jó, olykor
viharos erejű) széllel, tekintettel a sok kiskorúra. Nélkülük, a gyerekek
nélkül nem tudom, mi lett volna a Petőfi szobornál, ugyanis kizárólag az
általános iskolások tudták, kenték-vágták a Nemzeti Dal soron következő
versszakát. Szóval lehet kígyót-békát kiabálni az általános iskolákban folyó
tanítás minőségére, de amikor mi, felnőttek kérdőn tekintgettünk egymásra, az
iskolások - eleinte pirulva, később jogos fölénnyel a hangjukban – olyan simán
szavalták ezt a csodálatos verset, hogy öröm volt hallgatni.
Idén nem csak az időjárás, és a sok résztvevő volt újdonság,
hanem az útvonal is, hiszen nem akárhol futottunk, hanem a Gyúró és Tordas
között épülő bicikliút nyomvonalán, amely autómentes övezetben, a Szent László
patak mentén visz a Pecatóhoz vezető út elejétől a tordasi iskoláig, gyönyörű
nagy fák között.
Aki kihagyta, bánhatja!
Köszönjük a tordasi futóknak a részvételt, a zászlót és a fotózást!
